Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beszélgetés Szabó Istvánnal és Krajcsír Józseffel

 

Mit tetszenek itt csinálni?

 

- bemutatkoznak a VOKE Egyetértés Művelődési Központjának együttesei, csoportjai, körei…

 

T.F.: Kicsoda Ön Szabó István?

Szabó István.: A Hajdú-Expressz Vasútmodellező és Vasútbarát kör egyik alapítója. Többen is vagyunk és abban is szerencsés voltam, hogy a Debreceni Pályagazdálkodási Főnökségnek voltam a főmérnöke…

T.F.: Nem volt elég a vasút nyolc órában?

Sz. I.: Nem volt! Ötvenhét éve gyűjtöm, az sem volt elég, összegyűltünk néhányan és találtunk egy üres helyiséget, ahol helyet kapott ez a modellező kör…

T.F.: Másik beszélgetőtársunk fiatalabb…

Krajcsír József vagyok,  az egyesületnek az elnöke, én is az alapítók között voltam, 1995-ben. Amikor összeültünk nem csak vasútbarátok voltak sorainkban, (akadtak a bélyeg- képeslap- és a folyóiratok gyűjtői is), de aztán ők leváltak, önállósultak, mi pedig összegyűjtöttük a környezetünkben a vasúti modell-gyűjtőket. A létszám folyamatosan változik, de a törzsgárda megmaradt. Most hat-hét fős a csoportunk, de voltunk már harmincan is! A fiatalokat elviszi az Internet, megmarad ugyan a vasút szeretete, de már nem járnak el közénk. Ami a maradókat itt tartja, az a barátság, a sok-sok kiállítás és a modul-építés. Az idén például a 8. debreceni bemutatónkon fogadhatjuk az érdeklődőket.

T.F.: Akart-e fiatal korában mozdonyvezető lenni?

K.J.: Kezdetben igen, de ahogy telt az idő változott az érdeklődésem tárgya, megmaradtam külső szemlélőnek, mert nehéz munka, különös időbeosztású foglalkozás, ugyanakkor hatéves korom óta - immár negyven éve -, gyűjtöm a modelleket, és persze a vasútnál dolgozom én is.

T.F.: Szabó úr akart-e mozdonyvezető lenni? Vagy kalauz legalább!

Sz.I.: Mozdonyvezető vagy váltókezelő szerettem volna lenni, apám nyelvtanár volt, de érdekelte nagyon a gépészet, állandó hétvégi elfoglaltságunk volt: kimentünk mozdonyokat nézni a Nagyállomásra. Aztán a vasút nagy rendszere felé vitt el a sors, mérnökként dolgoztam évtizedekig.

T.F.: Nem lehet modellező az, aki a nagy vasúthoz nem ért…

Sz.I.: Fordítva! Mi azt állítjuk, hogy nem lenne szabad forgalmistának felvenni azt, aki nem volt vasút-modellező: itt vannak fiatal srácok, akik itt nőttek föl közöttünk és úgy szervezik a forgalmat, hogy tátott szájjal nézzük! Ha őket beültetnék egy igazi vasúti forgalmi irodába, akkor nagyon jól megállnák a helyüket, sokan állítják, hogy aki kicsiben megtanulja, hogyan menjenek a vonatok, az boldogulna minden helyzetben. Még annyit tennék hozzá, hogy az adventi nagy kiállításunkra felfigyelt a Mérnöki Kamara és a kiállítást megelőzően előadásokat - afféle mini-konferencia keretében -, hallgathatnak az érdeklődők, útról, vasútról, s ezt fölvették az éves közlekedési, továbbképzési programjukba.

T.F.: Modellezés. A kicsi, az szép? - ez ugyan esztétikai kategória, de az utánzat pont olyan, mint a nagy, mozdonyban, vagonokban…

K.J.: Ez mindig kompromisszum kérdése: ha teljesen úgy működne, mint a nagy, akkor nem működne…

T.F.: Arra gondolok, hogy egy M62-es mozdony, pont úgy néz ki, mint az igazi!

K.J.: Ez így van rendjén! Most már megjelent a digitális technika a modell-építés területén, hangot is tud adni, füstölhet is, világítást is programozhatunk, ehhez perszer más rendszer kell, dekóder, hangszóró. Kürtöl, ha megáll a mozdony fékcsikorgást hallani, a motorhang is élethű…

T.F.: Elektromosság a kulcsszó!

K.J.: Ebben a nagyságban ez az energiaforrás: itt még az egyenáramot és a váltóáramot hívjuk segítségül, kicsit konyítanunk kell az elektronikához.

T.F.: Drága ez a hobbi-sport? Egyáltalán: sport?

Sz.I.: Egy terepasztal évekig készül, ezért hobbi is, sport is, meg drága is. Ha elkezdte valaki, nehéz kiszállni belőle, még akkor is, ha drága…

T.F.: Hol vannak már a régi NDK-s kisvasutak…

Sz.I.: Akkor a modell arányaiban nem volt annyira drága, de ne kezdjünk számtanórába', a hatvanas években sem volt olcsó, de az NDK-s modellek kiválóak voltak, igaz mindössze két helyen lehetett alkatrészeket, mozdonyokat, modulokat venni…

T.F.: Azt állítottam, hogy egy terepasztal sohasem lesz befejezett, sohasem lesz kész!

K.J.: Ez így van! A modellezés, nem csak a vasútról szól, ott a környezetet is ki kell építeni! Különböző tereptárgyak vannak, indóházak, alagutak, mérnöki létesítmények, mindent láttatni akarunk, ami a valóságban megjelenik. Ettől lesz olyan egy asztal, ami odaláncolja a fiatalt, a középkorút, az öreget, ebbe a játékvilágba otthon érezheti magát. Mi modulrendszerben építünk és ez állandó változtatásra is lehetőséget ad, minden bővíthető, alakítható. Nincs két egyforma kiállításunk, pont ez adja a varázsát - ráadásul a részek szétszedve könnyen szállíthatók.

T.F.: Akasszuk a hóhért! - a gyerek megkapja karácsonyra az ajándékát és a papa játszik vele, egyáltalán: a gyerek hozzányúlhat-e?

Sz.I.:  A fiam kiskorában élvezte, csináltam neki - meg a lányomnak -, külön kisasztalt, amit most építek, az majd az unokáké lehet.

T.F.: Itt ha találkoznak: adnak, vesznek, cserélnek?

K.J.: Ha valaki megvesz, megszerez valamit, nem egykönnyen adja tovább, én legalábbis mindig megbántam még, ha valamit „elengedtem”, volt, amit évekig kerestem utána. Tapasztaltam: nem szabad megválni könnyen semmitől, hiszen minden darabhoz emlékek társulnak… A közösségépítés más, húsz évesek vagyunk - már ami a törzsgárdát illeti, nagyon sokat vagyunk együtt, sokszor csak sörözünk, szalonnát sütünk, lehet, hogy szóba se kerül a modellezés, a társaság a fontos - na ez nem igaz!  - ha két vasutas találkozik, öt perc múlva már „tolatni” kezdenek... Persze ismerjük egymás családtagjait, érdeklődési körét, gyűjteményét, egészségi állapotát, ez egy nagy család… Viták előfordulhatnak, de veszekedés nem volt még sohasem, meg itt van egy olyan társaság, akik közé az ember szívesen megy.

T.F.: És jöhet Önök közé is bárki?

K.J.: Ha érdekli a vasút - első körben ez a fontos, ez az ami összetart, de legalább ennyire a családias hangulat. Volt, aki eljött egy két alkalommal megnézte, hogyan kell terepasztalt építeni, s aztán nem is jött többet, de ez sem baj.

T.F.: Mindkettőjüknek szól a kérdés: előfordult-e már az, hogy azt mondta valaki a családi telefonba': apát, papát nem tudom adni, mert játszik! Vagy ne várjatok az ebéddel, dolgom van…

Sz.I.: Természetesen! Kikiabáltam az asztal alól: „Mondjátok azt, hogy forrasztok, hívjon később, vagy én majd keresem!” Amikor megy a vonat, azt meg lehet állítani – tehát nem játszottam, hanem hanyatt fekve építek és szólnak, hogy telefon, na, erre nem ugrok…

T.F.: Jól érzik itt magukat? A Vasutas Művelődési Központ befogadta Önöket?

Sz.I.: Olyan régóta vagyunk már itt, hogy hazajárunk. Itt voltak, idén is itt lesz a kiállításunk, most is úgy érzem, hogy, számítanak ránk és mi is számíthatunk az itt dolgozók segítségére.

T.F.: Mi van, ha baleset történik a terepasztalon?

K.J.: Ez nagyon ritkán fordul elő, oda kell figyelni! Nagyon sokan azt mondják, hogy csak játszunk: igen, játék ez, de a nap végére elfárad az ember. Egyik állomásról ugye elindítom a vonatot, a másikba befogadom, de nem mindegy, hogy melyik vágányra, s az foglalt - vagy nem? Nem beszélve arról, hogy törhet, zúzódhat valami.

T.F.: Nagyon komoly játék ám ez! Akiről beszélek - nem hatalmazott föl, hogy a nevét megmondjam -, de Széchenyi-díjas akadémikus professzor és külön szobában építgeti terepasztalát: teljes kikapcsolódás, mondja. Hetvenhat éves!

K.J.: Ismerek olyan idős embereket, akiknek csak gyűjteménye van, de építők, alkotók is sokan vannak. Ha akarnak csatlakozhatnak hozzánk, de tudom, hisz' tudom, hogy voltak már a kiállításunkon, kérdezgettek, ellestek egy-két ötletet; szabad! Ráadásul itt hatvan-hatvanöt méteres terepasztal is raktunk már össze - modulokból természetesen, persze, hogy a látvány elvarázsolja a közönséget. Szerintem csak Debrecenben százhúsz - százötven ember foglalkozik ezzel, s hol vannak még a megyeiek…

T.F.: Mi a titkuk a modellezőknek?

K.J.: Ez egy feszültséget levezető, „szellemi másságot” nyújtó hobbi! Életforma.

T.F.: Hívjuk meg a látogatókat: mikor lesz a kiállítás? Debrecen, Faraktár utca 67, ezt már tudjuk!

Sz.I.: „Ádventinek” mondjuk a kiállítást, de előtte, tehát november 20 - 21 - 22-én lesz. Tizenkilencedike pedig, a nulladik nap: az előadásoké - csütörtöktől szombatig este 18 óráig vagyunk nyitva, vasárnap 17-ig, nyitás délelőtt 10 óra. Mindenki - nagypapáktól az unokákig -, várt vendég lesz. Jubileumi rendezvény: hiszen 20 éve alakultunk. Eddig mindig úgy láttuk, hogy a látogatóink ámultak-bámultak - jól szórakoztak!

Debrecen. 2015. szeptember 17.

                                                                                          Tornyi Ferenc

 

A beszélgetés word formátumban letölthető a: http://www.vmuvhaz.eoldal.hu/cikkek/letoltheto-dokumentumok.html oldalról