Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beszélgetés Kerékgyártó Kálmánnal a "Maticska Jenő Alkotó és Képzőművészeti Kör" vezetőjével


Mit tetszenek itt csinálni?

- bemutatkoznak a VOKE Egyetértés Művelődési Központjának együttesei, csoportjai, körei…
A „Maticska Jenő Alkotó és Képzőművészeti Kör ”
Kerékgyártó Kálmán vagyok a „Képzőművészeti Kör” vezetője és a  Debreceni Vasutas Művelődési és Kulturális Egyesület tagjaként is bemutatkozhatom.
T.F.: Ki volt a névadó Maticska Jenő - gondolom képzőművész…
K.K.: Még szülőhelyén, Nagybányán sem igazán ismerik a festőt, tüdőbajban nagyon fiatalon, 20 évesen meghalt, de komoly életművet hagyott maga után. Csataképei, tájképei, portréi maradtak fönn', múzeumokban kevés alkotását láthatjuk, de aukciókon képei jó áron kelnek el.
T.F.: Kinek az ötlete volt, hogy a Kör az ő nevét vegye föl?
K.K.: 2008-ban - tízen -, elmentünk  Nagybányára nyaralni és ott fogalmazódott meg bennünk, hogy alakítsunk egy képzőművészeti kört. Nem akartunk ismert nevet fölvenni, s mivel ilyen fiatalon meghalt Maticska Jenő,  névadással tisztelgünk emléke és művészete előtt.
T.F.. Mit fogadtatok meg, mire szövetkeztek meg az alapítók?
K.K.: Azt, hogy kimegyünk Erdélybe, magyarlakta területekre - ezt tesszük minden évben egyszer azóta is -, már eljutottunk a Csángóföldig. Ahol jártunk tudják, hogy mi a Maticska Képzőművészeti Kör tagjai vagyunk, hírét-nevét általunk is sokan megismerték már.
T.F.: Ez feltöltődés, alkotásra fordítható idő?
K.K.: Mindenképpen az, jelenti egyrészt az alkotás örömét, másrészt megismerjük az ottani magyarok érzéseit, gondolatait, kultúráját…
T.F.: Milyen érdekes, hogy mindenki ugyanabban a közegben, egyazon „tájban” fest, a képek között még sincs két egyforma!
K.K.: Ez látásmód kérdése, de meghatározó az is, hogy ki miképpen alkot. Azt mondják: „A festő a szemével lát, a szívével érez és a kezével dolgozik.” Ezalatt nagyon sok minden megváltozik, tehát az alkotók átszűrik a látványt, no és a stílus is meghatározza, hogy milyen kép születik. Van aki foltokkal dolgozik, impresszionista stílusban, akad, aki fotórealisztikai alapossággal, aztán vannak kezdő és érettebb alkotók.
T.F.: Azt tudom, hogy a műveket  kiállításokon bemutatjátok, de azt nem mesélted még el: hogyan telik egy nap az alkotótáborban? Pohárka pálinkával, bőséges reggelivel indul?
K.K.: Így van! Eddig még mindig sikerült olyan családias, bensőséges helyeket találnunk, félpanziós ellátással, ahol reggeli után ki-ki megy a dolgára, este vagy késő délután találkozunk újra. Előfordul, hogy együtt dolgoznak az alkotók, van ahol más-más helyen, ebben nagy a változatosság és a szabadság… Van két versíró is, és nagyon érdekes, amikor egymásra talál a festészet és a költészet: a festmény alapján is születik a vers. Álszerénység nélkül mondom, hogy az egyik költő én vagyok, a másik Keresztúri Mária. Mi mindig írunk egy-egy „négykezest”, ha a zongorában van ilyen, miért ne lehetne a lírában is?
T.F.: Vannak-e közöttetek fotós?
K.K.: Már nincs, az alapszabályunk szerint ha valakit kizár a kör, vagy ő kilép abból, akkor utána nem vesszük vissza - ne legyen a Kör átjáróház -, nos a fotósunkkal így jártunk.
T.F.: Este tábortűz, éneklés, dumaparti?
K.K.: Felváltva - nem egy napon, olykor a kész képeket kirakják az alkotók, van, aki dicséri, akad, aki kritizálja azokat - de ez nem okozott soha gondot, volt  már, hogy a művész a bírálat hatására átalakította, finomította a képét.
T.F.. A futballvilágban mondják, nem a legjobb játékosokból lesznek a legjobb edzők - te sem festettél sohasem, a véleményedre még is sokan kíváncsiak -, te meg arra, hogy ezeket a túrákat még is magad szervezed.
K.K.: Ezt én fölvállaltam, már márciusban tervezem az augusztusi utakat, mégis az utolsó napokban is akadnak nehézségek, de ez az én gondom, a művésztársadalom teljesen másként gondolkodik… De: én szeretem a barátaimat és azt láttam, hogy szegény festők - és ezt nem idézőjelben mondom, egy kezemen megszámolhatnám, hányan adtak el képet az utóbbi időben -, nos őket nem érdeklik a szervezéssel járó dolgok. Engem az is vonzott, hogy egymásra találhat a festészet és az írás, a versírás ügye. Persze egy tábor kevés ehhez, mi is kerestünk műtermet, egy kis kuckót, ahol beszélgethetünk, dolgozhatunk és így kerülhettünk ide a VOKE Művelődési Házába. Itt alkalom és lehetőség nyílik arra, hogy művésztársaim portrézzanak, csendéleteket festhessenek.
T.F.: Beszéljünk általánosságban a művészetekről, ez megélhetést ma már nem nyújt: persze lelkesítheti az embert a tudat, hogy az utókornak dolgozik, de valamiből élni kell. Támogatja-e valaki a Kört?
K.K.: Ha anyagi támogatásra gondolsz, akkor azt mondom: nem! De: támogat bennünket a Művelődési Ház, azzal, hogy befogadott, a sajtó, hogy hírt ad rólunk, és kiállítóhelyekkel különböző intézmények is… Éppen ezért a Kör úgy döntött, hogy akik munkánkat példamutatóan segítik, Maticska Emléklapot kaphatnak. Csak azok, akik valóban kiérdemelték, három embert ért ez a megtiszteltetés kilenc év alatt!Említhetem Sassné, Ilikét, a Benedek Elek könyvtár nyugdíjas vezetőjét, Kardos Ilonát, a VOKE igazgatója is közöttük van és Égerházi Péter újságíró igyekezetét is elismertük.
T.F.: Pályázatok! Támogatják-e ma Magyarországon kellőképpen a kultúrát?
K.K.: A kultúrába - mi például hiába pályáztunk, tízszeres volt a jelentkezők száma -, nehezen csordogál a pénz, pedig azzal a magyar alkotóművészet túlélését is biztosíthatnák.
T.F.: Miből élnek a Kör tagjai?
K.K.: Vannak közöttünk nyugdíjasok, akik e mellett dolgoznak, vannak regisztrált munkanélküliek, 60.000-es fizetéssel, én magam is nyugdíj mellett dolgozom, de vannak olyanok, akiket a feleségük vagy élettársuk tart el.
T.F.: Arról még nem beszéltünk, hogy minden esztendőben elbírálják a frissen készült képeket, eldöntik, hogy hordoz-e művészeti értéket vagy nem. Mire jó ez?
K.K.: Én azt hiszem, hogy soha nem fogja a adott kor embere megmondani, hogy ki az igazi művész, a gyakorlat is azt mutatja, hogy az utókor dönt efölött!  Van Gogh soha egy képet nem adott el, pedig testvére műkincskereskedő volt; amikor meghalt, a vásznait kivágták a keretéből, mert csak a fát tartották értéknek, fűtöttek azokkal, a műveit kidobták a szemétbe,  ma pedig a világ legkeresettebb képei.
T.F.: Tőled tudom, hogy vannak keresett „nevek”, ahol befektetés miatt veszik meg tehetős emberek az alkotást, pedig az lenne az igazi, ha azért a képért adna pénzt a tehetős ember, ami tetszik neki és az a háza, szobája dísze lenne.
K.K.:A festők különben - mint mi művészek mindannyian -, irigyek kicsit, mert nagyon sok a festő és nincs igazi megméretés, nem szabadna annyi értéktelen művet kiállítani. Ha giccset fest valaki és akad, aki megvásárolja, az rontja az igazi művész esélyeit.
T.F.: Te nem vagy festő, kérdezem ezért: meg lehet tanulni az értékelést, a bírálatot, vagy ízlésről fölösleges vitatkozni?
K.K.: Amikor én életem első kiállítását megnyitottam, három hetet felkészüléssel töltöttem, aztán leültem a festővel és négyoldalas szöveget olvastam föl, remegő kezekkel. Ma már túl vagyok az ezredik megnyitón, úgy gondolom, ha sokat járunk kiállításokra, sokat beszélgetünk a művészekkel, megfigyeljük őket alkotás közben - akkor igen, műveik bírálata is megtanulható.
T.F.: Te nagyon kritikus vagy, volt olyan kiállítás, ami után azt mondtad: a huszonöt képből három talán „igazi”...
K.K.: De én mindig hozzáteszem: ez az én véleményem és nem perdöntő! Azok a munkák nekem nem tetszettek - ma sem tetszenek a hasonlók –, mert én nem szeretem a részletekig kidolgozott műveket… De így vagyok a versekkel is, az a jó, ahol hagy engem a vers, az írás gondolkodni.
T.F.: Hogyan fogadják a Körben - vagy másutt -, a véleményedet, nem sértődött meg még senki?
K.K.: Festőkről nem tudok, írók - költők talán érzékenyebbek! Volt, aki abbahagyta az írást, mert mondtam neki, egy szakadékot nem lehet három ugrással leküzdeni, vagy viszi az embert a lendület és képes egyszerre fölötte átrepülni, vagy nem: ettől lesz „művész” az alkotó.
T.F.: Mit jelent itt a Képzőművészeti Körben a siker, hogyan, mivel mérhető?
K.K.: A Maticska Kör vendégkönyvét meg lehet nézni, írnak abba' mindent: kiemelnek, vagy lehúznak valakit. A siker abban is mérhető, hogy hány képet tudok eladni. De az is elismerés, ha megállnak egy vászon előtt  - nem tudják, hogy épp az alkotó mellett -, és elismerően beszélnek egy számukra idegen ember festményéről. Voltunk Koltón, ahol rendeztünk  egy kiállítást is, és az egyik társunk - korábban -, lefestett egy kaporkötöző nénit. Második alkalommal a kép előtt megállt a látogatók legtöbbje és mondták: ezt pont úgy néz ki, mint Mária néni… De van, volt olyan is, hogy ugyancsak lefestett valaki egy gyereket, aki szembesült valamikori önmagával...  Máskor szörnyülködtek éppen mások, mert egy padon ülő asszonyt néhány ecsetvonással „dobott föl” a vászonra a festőművész - impresszionista  stílusban -,   és a néni aztán azt mondta: „Ezért kár volt kiülnöm!” Lehet a siker jele az érdeklődés, sokan jönnek a megnyitóra, igaz, az ismert név vonzó, ilyenkor megjelennek az amatőr festők is, figyelnek, tanulnak, megpróbálják a titkot ellesni… Fordítva ez sajnos nem igaz, a hívatásosok az amatőrökhöz ritkán ereszkednek le.
T.F.: Tudnom kéne ki írta le az esetet: erdőszélen dolgozott egy művész és lefestette a határőrök legelésző lovait is. Bámulták a katonák, majd az egyik halkan kérdezte: „Művész úr, nem haragszik, de nekünk el kell mennünk és elvisszük a lovakat!”
K,K..: Az igazi festő - azt mondják és ezt egy megnyitón is elmondtam már -, a művész a részleteket, amelyek nem oda valók, azokat eltünteti, ami pedig hiányzik, odafesti. Ezt próbáljuk mi itt a Maticska Körben egymástól ellesni, megtanulni, ez adja a belső késztetést az alkotáshoz.

Debrecen, 2015. szeptember 25.
                                                                                            Tornyi Ferenc

 

A beszélgetés word formátumban letölthető a: http://www.vmuvhaz.eoldal.hu/cikkek/letoltheto-dokumentumok.html oldalról